cinquemille

Csend. Üres.

csak a vonat észvesztő zakatolása töri meg gondolataim áradatát. egyedül maradtam a fülkében velük. Ő lent állt, az utolsó kép már csak egy elmosódó árny volt Róla. egy hangos nyögés hagyta el a számat, lehuppantam a kényelmetlen ülésbe és tehetetlennek éreztem magam, fájdalmasan tehetetlennek. ölelni, szorítani, csókolni szerettem volna, helyette a tovasuhanó tájat bámultam könnyfátylamon át. 

úton voltam. hazamegyek. oda, ahol élek. de a szívem, a lelkem egy darabkája már Vele marad. és Vele éli tovább életét. ott maradt Vele a sötétben, lecsókolta arcáról a sós könnyeket, a hideg szélben pedig óvó, féltő, meleget nyújtó karként ölelte, míg elszívta az utolsó szál cigaretták egyikét úton a megálló felé. 

Vele maradtam egész este. Vele vagyok már több mint egy hónapja. nem tudom kiűzni a gondolataimból, még szándékosan sem. minden búcsúzásunkkor egyre távolabb kerültünk egymáshoz fizikailag, lélekben azonban fordítottan arányosan csökkent a távolság. velem jött haza, az Ő kis darabkája már szívem börtönébe került. lelakatoltam és magammal vittem. 

bizonytalan utakat járok. ismeretlen és néha félelmetes környéken bolyongok. de mindezt Érte, Vele teszem. mit várok mindezért? 

várhatok-e egyáltalán bármit is? van-e jogom a saját érzelmeimen felbuzdulva számon kérni Tőle bármit? leértékelhetem-e a saját érzelmeim csak azért, hogy könnyebben elviseljem őket? 

nem tudok önzetlenül szeretni. szükségem van, hogy megerősítést kapjak. tudnom kell, hogy azonos útra léptünk, egymás mellett szeretnénk haladni és nem csak az ösvény szűkössége miatt, hanem mert jó fogni egymás kezét, biztonságot és nyugalmat kapva mindezért. 

egyedül értünk haza. külön otthonba. távol egymástól. 

csak vágyakozhatom rá, hogy egyszer én lehetek Számára az Otthon.