A rejtett tükörterem

messziről csak a tornyok és a hűvös szélben lengedező színes zászlók látszanak rajta, ahogy a ködös tájból kiemelkednek a horizont felé. a látványa hívogató, vonzza a tekintetet, kíváncsivá teszi a szemlélődőt. közelebb kerülve feltárulnak a hatalmas ablakai, az égbe szökő falak vékony támpillérei és csipkézett díszítése. 

a látogatót elkápráztatja a látvány. minden irányból körbejárva feltárulnak a monumentális építmény csodái. érdekes, szemet gyönyörködtető és itt-ott virtuóz megoldásai. a tekintetet hamar az építményt körülvevő árkon túli monstre bejárati kapu ragadja meg. a bejáratig eljutni már nem jelent gondot, hiszen az idő rányomta bélyegét a kastélyra. az azt körülvevő árokban már csak pocsolyák emlékeztetnek az egykori kék vízre. a védelmi funkcióját vesztett mesterséges körtavat könnyen be lehet venni. itt-ott békák kuruttyolnak, vízi madarak röppennek fel a kusza nádrengetegből. a láncokon csüggő felvonható hidat megkerülve is el lehet jutni már a kapuig. nincsenek őrök, nincs aki védje az épületet az idegenektől. 

a tisztességes bámészkodó mégis a leeresztett hídon közelíti meg a kastélyt. csodálkozva veszi észre, hogy a távolról oly csodás építményt már elkezdte kikezdeni az idő. a díszítések hol kopottabbak, de még mindig csak az értő szemek számára tűnik fel ódonságában rejlő szépség.

a kapu. hatalmas. erőt sugárzó. mégis félelmetes. elzárja az egyetlen bejáratot a kastélyba. nincs rajta kilincs, nem látni be rajta. minden rejtve marad a bámészkodó előtt. egyetlen lehetőség van a bejutásra, a szemmagasságban lógó kopogtató. az egyszerű, tömör és rozsdás vasszerkezeten jól kivehetőek a használat jelei, a fényesebb pontok, ahol a kezek a bejutást várva megfogták és bezörgettek vele. ezek a pontok fényesek, csillognak a ködön átcsigázó napsugarakban. 

a kapun túljutni csak a bent lévők bizalmának elnyerésével lehetséges. a hosszas kopogtatás után csikorogva nyílnak meg az ódon ébenfa szárnyak és sejtetik meg a bent szépségét. csak ritka alkalmak szolgálnak okot arra, hogy a kapuk tárva nyitva várják a látogatókat. az egyszerű ember számára épphogy résnyire nyílnak csak meg, annyira utat engedve, hogy a szemfüles utazó besurranhasson rajta mielőtt fülsértő robaj kíséretében ismét becsukódnának előtte. 

a kastély milliárdnyi szobáit kívülről is sejtetik az ólomüveg ablakok, ám csupán egyből szűrődik ki hívogató, meleg fény. ez a szoba, fent az egyik legmagasabb toronyban igyekszik betölteni az erdei világítótorony szerepét. próbál utat mutatni a rengetegben bóklászó látogatónak. a kapun belül azonban egyértelművé válik, hogy a többi szobát is használják, annak ellenére, hogy kevesebb alkalom adódik azok bevilágítására. egyes helyiségekben már elavult a világítási rendszer, ott csak gyertyával lehet egy-két tárgyat kivenni ha a huzatos folyosóról bevilágít az ember. a cikázó láng épp csak bepillantást enged, az ajtókat hamar vissza kell zárni, a felkavarodó por pedig sokszor beleszáll a szembe. 

rengeteg lépcsőn visz fel az út abba a kivilágított odúba. a kaputól indulva megcsodálható a karbantartott, bár eléggé eklektikus kert. az épület struktúrája sem mutat rendszerezettséget, jól fellelhetőek benne a kor változó követelményei, a lakók igényei szerinti átalakítások és bővítések. a falak mégis masszívak, ezt bizonyítja az is, hogy a viszontagságos idő ellenére is állnak. 

feljutva a toronyszobába zavart nyugalom fogadja a vendéget. otthonos környezet, néhol kissé erőltetett és nem odaillő díszek. a fények mindent engednek látni, mégis jótékonyan takarják a hibákat. az ámuldozó vendégek nem mindegyike veszi észre a teljesen kézre eső kapcsolót, amivel fokozva a fényt egy-egy sarokban már feltűnnének a penész jelei. nemes penész, de ez mégsem a szoba dísze. 

a kastély éke talán mégis a kusza folyosók dzsungelében megbújó kicsinyke, egyszerű vasajtó mögött található tükörterem. a  szalon méretei elképesztőek, a tükrök pedig az illúzió segítségével fokozzák a befoghatatlannak tűnő élményt. a plafonról óriás, szerte ágazó arany csillárok lógnak, apró arany levélkék ezreinek díszítésében. a fényviszonyok annyira elkápráztatóak, hogy idő kell míg a szem hozzászokik. a terem minden pontjában a kifinomultság érződik. a hozzá értő kezek érintése. a kastély lelke ez a terem, mégis rejtve marad a kíváncsi szemek elől. csak az igazán elszánt látogató találja meg a kastély labirintusában a majdhogynem titkos ajtót. pedig a terem levegőjében mindig érződik a jókedvű mulatságok légköre, az fullasztó táncok tömény, kábító mámora, az éjjeli bálok felfűtött sóhaja. a terem lélegzik. dobban egyet. életre kel. 

a kapun túl, az árok túlpartjáról figyelve a fényárban úszó teremből semmi sem látszik. a tervező hibája lenne mindez? vagy az építész mért el valamit? hogyan kerülhetett ez a terem a kastély legeldugottabb szegletébe? a tervező szarkasztikus humorát jelzi ugyanakkor a kaputól induló arany vezérfonal, ami könnyedén utat mutat a szemfüles látogatónak, és tévutak helyett egyből a terem felé irányítja. a látogatók zöme azonban felfelé néz, gyönyörködik a kastélyban, keres, de eredménytelenül. aztán a csoda elmúlik, az erdő még sok kastélyt rejt, legtöbbje jól kivilágított,  már az útról hívogató tükörtermekkel, tükörtermekkel, ahol minden nap ég a világ és árad a jókedv.